Folyamatos egyensúlykeresésben vagyok. Az egyik dolog, ami szinte mindig foglalkoztat: a hol legyek, mit csináljak. Az egyik felem – hiszen, tulajdonképpen senki és semmi nem köt már sehova – legszívesebben felülne egy repülőre, és meg sem állna a világ végéig, hogy ott elvonultan, ha kell, remeteként élje békés mindennapjait. De legalábbis egy óceánparti hippiközösségig, ahol hasonlóan szabadlelkűekkel vitatnánk meg nap mint nap, hol is romlott el a világ. A másik felem azt mondja, ezt nem tehetem meg. Kaptam egy képességet, amivel segíthetek másokon. De itt és most, a „harctéren”. Nem vonulhatok magamba elmélkedni, azzal nem tudok változásokat előidézni. Úgyhogy nem tehetem meg sem azokkal, akik kétségbeesetten keresik az új utat,…