Hippi
Folyamatos egyensúlykeresésben vagyok.
Az egyik dolog, ami szinte mindig foglalkoztat: a hol legyek, mit csináljak. Az egyik felem – hiszen, tulajdonképpen senki és semmi nem köt már sehova – legszívesebben felülne egy repülőre, és meg sem állna a világ végéig, hogy ott elvonultan, ha kell, remeteként élje békés mindennapjait. De legalábbis egy óceánparti hippiközösségig, ahol hasonlóan szabadlelkűekkel vitatnánk meg nap mint nap, hol is romlott el a világ.
A másik felem azt mondja, ezt nem tehetem meg. Kaptam egy képességet, amivel segíthetek másokon. De itt és most, a „harctéren”. Nem vonulhatok magamba elmélkedni, azzal nem tudok változásokat előidézni. Úgyhogy nem tehetem meg sem azokkal, akik kétségbeesetten keresik az új utat, sem a gyermekeimnek nem mutathatok olyan példát, hogy mindent hátrahagyva, önző módon lelépjek, miközben a feladat, a fejlődés itt és most van. Ezért saját magammal szemben sem tehetem meg, hiszen akkor hol van a tanulás, az előrejutás, amiért jöttem?
Oké, de hol vagyok, meddig tartok én, és hol kezdődik a közösség, a feladat? Meddig kell magad beáldozni valamiért? És hol kell megálljt szabni a közösségnek, mielőtt felfalnak? Honnantól vagy valóban önző, és meddig tart az, ami a saját egészséged szolgálja? Ki áll az első helyen és ki a másodlagos?
Az nyilvánvaló, hiszen pont ezt hirdetem, hogy mindig az én az első, ott kell kitakarítani, hiszen, ha az nincs rendben, akkor a közösség is beteg. Mint ahogy ez történik manapság. Szóval az biztos, hogy a közösségért csak akkor áldozhatod be önmagad, ha már te is rendben vagy. De be kell magad áldozni? Szükséges? Hiszen, ha bedarálnak, ki marad a csatatéren?
Tehát, az eszem szépen le tudja vezetni, hogy egyénként légy rendben, innentől indul a közösségi lét, ahol szintén határokat kell húzni, amivel nem csupán önnön valódat véded, de a nagy egészben is jobbat teszel, mintha hagynád magad prédaként. Az senkinek nem segítség. Már csak azért sem, mert tapasztalatom szerint nem az fog felfalni, aki valóban éhes, szóval a végén nem azon segítesz, aki tényleg nagy bajban van.
Most jöhetnek az érzések. Amik még mindig teljesen ellentmondásosan csaponganak az igazad van, de… típusú gondolataim között.
A másik marcangoló kérdésem a jelen és a jövő. Az elmúlt két év a jövőt számomra teljesen kibillentette az egyensúly mérlegéből. Tudom, hogy ez nem jó, de van itt egy érzés, ami azt kérdezi: Minek? Minek tervezni? Minek várni, vágyni? Minek? Minek?
Ez egy annyira romboló érzet, hogy eljutottam arra a pontra: Miért teszel el lekvárt télire? Lehet, hogy nem is lesz, aki megegye. Az úr, a cél a vagyon. Viharok, természeti katasztrófák, háborúk, természetes és mesterséges betegségek pusztítanak. Ha nem ebben, akkor az egymás vagy a saját magunk iránti gyűlöletben pusztulunk el. Szóval, csoda lenne, ha túlélnénk akár csak a telet. Tulajdonképpen lehet, hogy mégiscsak egy óceánparton, vagy a kutyámmal az Alpokban túrázva kellene kivárni azt a kis időt, amíg ezek bekövetkeznek.
De persze, így nem lehet élni, hinni, úgyhogy rendet kell tenni magamban. Hiszen, lehet, hogy az olyan emberek, mint én, akik folyamatosan próbálnak ébreszteni, segíteni, tisztulni, el tudják juttatni egyének tömegeit oda, hogy ez a folyamat megálljon, de legalábbis lassuljon. Hogy tovább is lássunk a semmittevésen, butításon, depresszión és gyógyszereken. Hogy értsük végre, nem ezért jöttünk.
Úgyhogy keresem az egyensúlyt… mert bárhol lehetnék. Addig pedig, amíg libikókázok, maradok. És segítek, de csak, ha Te is akarod.
Szeretettel: Rita
