A magány – Magány?

„Voltam csúcson és mélyen lenn

Lehetetlen még mélyebben

Hol voltál, kicsi hova tűntél

Mikor elmentél? De túléltem”

Honeybeast

Az elmúlt időszakomban sokat gondolkodtam a magányon, hiszen az Élet elég élesen szembesített ezzel a kérdéssel. Tulajdonképpen mi az? Létezik egyáltalán? Ha igen, mi a célja? Mi a tanítása? Mikor érted meg a leckét, amit ad?

Amikor nagyon, de igazán nagyon elfáradsz, padlóra kerülsz, és nincs senki, aki átölelne, a kezét nyújtaná, és azt mondaná: – Gyere, kelj fel. Átölelne és azt mondaná: – Szeretlek. Nos, ezen a ponton biztos elgondolkodtál már a fenti kérdéseken.

Azért szeretem az NLP (Neuro-Lingvisztikus Programozás) módszerét, mert kérdéseken, kérdés-sorozatokon keresztül szembesít és ösztönöz arra, hogy őszintén válaszolj és érezd át a saját léted. Amikor egy ilyen előadáson az egyik technikájukat, méghozzá a mozis módszerüket mutatták be, rájöttem, hogy én ezt ismerem. Gyerekkoromban mindig ezt játszottam: elképzeltem, hogy ülök egy moziban, a film, ami a vásznon fut pedig az én jövőm. Hogyan nézek majd ki, mivel foglalkozom, hány gyerekem van, stb.? Azután később, amikor elkezdtem az életem, sokszor eszembe jutott, hogy ha most, ebben a pillanatban megint ott ülnék gyerekként abban a moziban, tetszene-e az a film, ami most fut. Ez sok döntésemben segített.

Szóval, tulajdonképpen ösztönösen mindent tudunk, minden bennünk van, csak az egyre több megoldandó feladat elvonja róla a figyelmünket. De muszáj visszatérnünk ezekhez a jelekhez, érzésekhez. Különben elveszünk. Valahol itt jöttem rá, hogy olyan, hogy magány, nincs. Mert mindig van valaki. Egyetlen egy valaki: Önmagad. Saját magad kell kihúznod mindenhonnan, ha kell, a saját hajadat tépve. Saját magadnak kell azt mondanod ott lent a mélyben, a betont kaparva, két hányinger közt: – Kelj fel, itt nem maradhatsz! Saját magad kell átölelni, saját magad kell szeretni, de igazán!

Ez brutálisan nehéz. És még attól is jobban fáj, mint amit el tudsz képzelni. De bele kell állnod, hagynod kell, hogy átfolyjon rajtad, hogy kitisztítson.

Amikor pedig innen felállsz, az igazi fejlődés. Hiszen ez azt jelenti becsülöd, elismered önmagad. Hogy van miért felállnod. Nem valaki más szeretetéért, hanem a sajátodéért. Ez lesz, ami igazán erősít, ami tartást, magabiztosságot ad. Ez az, amiből tanulni tudsz és léphetsz egy újabb fokot a lépcsődön. Persze az, hogy innen felkeltél, még nem jelenti azt, hogy soha többet nem látod közelről a padlót. Ilyet senki nem ígér.

Azt hiszem, ilyen módon azok az emberek kapnak fejlődési lehetőséget, akik alapvetően felkészültek rá, valamikor jóváhagyták tanulásuknak ezt a módszerét.

Lehet, hogy egyedül élsz, de továbbra is állítom, nincs olyan, hogy magány. Az csak annak létezik, aki menet közben felbontotta az önmagával kötött tanulmányi szerződését és nem akar tudomást venni a fejlődés ezen módjáról. Ilyenkor lehetséges belesüppedni saját egyedüllétedbe, saját önsajnálatodba. Ilyenkor válsz tehetetlenné vagy éppen önzővé, elviselhetetlenné, agresszívvé. Ezen azonban bármikor változtathatsz.

Ha hagyod, hogy ez a fajta fejlődés magával ragadjon, életed minden területe virágzásnak indul, hiszen ha rendben vagy bent, rendben leszel kívül is és már nem leszel egy belülről elrohadó alma. Egy belülről daganatokat, depressziót tápláló, kívülről pedig (egy darabig) gyönyörű és tökéletes test. Nem leszel az a szülő vagy nagyszülő, aki azt a mintát kódolja utódaiba, hogy ezt így kellene megoldanunk.

És itt most beszélhetnénk a társas magányról is. Arról, ahogyan emberek magányosan élnek egymás mellett. Szoktam játszani bevásárlás közben: párokat figyelek. Nagyon sokszor érzékelem, hogy amiben vannak az nem lélekkapcsolat. Az egy együttlét, de már annak is a számukra idegesítőbb formája. Pedig, ha belevágnának, akár egymást is támogatva, mennyi minden változhatna! Akár vissza is találhatnátok egymáshoz, hiszen nyilván egyszer régen, volt valami, ami összekötött benneteket. Amiért beleszerettél a másikba. De az idő, a változás vagy éppen a nem változás elsodort benneteket egymástól. Pedig minden éjjel egymás mellett alszotok. Mi lenne, ha inkább együtt aludnátok? Nappal pedig együtt élnétek, nem pedig egymás mellett?

Bár – ahogy említettem – ezen keresztülmenni borzasztóan fájdalmas, de kívánom mindannyiótoknak, hogy lépjetek rá, és menjetek végig ezen az úton. Tisztán, szerek, pótcselekvések nélkül. Hogy a végén ragyogjatok. Mert fényre van szükség ebben a nagy sötétségben.

Szeretettel: Rita