Gyász

Egy nehéz téma. De mindenkit érint.

Akkor is, ha nem közeli hozzátartozód haláláról beszélünk. Mert a gyász ettől sokkal összetettebb. Ez egy veszteségérzés. Amikor valaki vagy valami hiányát fel kell dolgoznod. És ez nem mindig a halál vagy emberi lény formájában jelentkezik, ezért ha abban a szerencsés helyzetben is vagy, hogy még nem vesztettél el senkit a szeretteid közül, akkor is biztos, hogy gyászoltál már.

Volt időm ezt átélni, átgondolni. Halál kapcsán nem először, de ez lett a legmélyebb hiány. Szóval, tudom, hogy gyászt élhetsz meg egy szerelem vagy házasság végével, egy barátság megszakadásával, egy megszokott élethelyzet, életszakasz végeztével, legyen az munkahely, iskola. Gyász lehet egy betegség, baleset megélése is, hiszen átalakul általa az életed, el kell temetned az addigi egészséges életed. Gyász lesz ez akkor is, ha nem a saját, hanem hozzátartozód egészségéről beszélünk. Minden egyes abortusz előbb-utóbb gyász, akár spontán, akár saját döntésed alapján történt. Szülőként veszteség lehet számodra, amikor gyermeked felnő és elköltözik otthonról, de hidd el, ez gyermekként is egyfajta gyászfolyamat, akkor is, ha nagyon várta, ha nagyon élvezi. A bizalom, a biztonság (például egy betörés vagy szexuális erőszak miatt) elvesztése ugyanúgy ide sorolható. Egy háziállat elvesztése szintén okozhat nagy fájdalmat. De emlékszem, amikor öt éves lehettem, és ottfelejtettem a macim egy padon, ami nélkül addig soha, sehova nem mentem (és persze hiába kerestük később, már nem volt ott), nagyon megviselt. Lehet, hogy idegen felnőttként nem látod annak, de ez is a gyász egyik formája volt. Úgyhogy hidd el, sokkal több dolog tudja ezt a fajta veszteségérzést kiváltani, mint gondolnánk.

Nyilván mélységeiben, feldolgozhatóságában vannak különbségek. Egyértelmű, hogy nem említheted egy szinten a kutyád elvesztését a gyermeked elvesztésével. Másként éljük meg valaki vagy valami elvesztését akkor, ha hirtelen történik a veszteség, például egy baleset kapcsán, vagy akkor, ha valamelyest már lehetett rá számítani, vagy volt időnk elgondolkodni rajta. Persze felkészülni akkor sem tudsz, de nyilván a 98 éves dédnagymamánál már számítasz rá. Sőt, ez akár még szép is lehet, ha ott tudsz vele lenni, foghatod a kezét és Te lehetsz az, aki segíti távozásakor. Melyikünk ne vágyna egy ilyen átkelésre?

A gyász egy folyamat. Biztos olvastál már a szakaszairól, amiről nem állítom, hogy bizonyos esetekben, embereknél, például egy végzetes betegség esetében nem úgy működik, de alapvetően szerintem nem így jellemző. Most biztos sok pszichológust magamra haragítottam, de úgy gondolom, hogy azok a szakemberek, akik gyászfeldolgozásra specializálódtak, igazat tudnak nekem adni. Természetes, hogy ebben az élethelyzetben találkoztam több olyan emberrel, akik szintén gyászoltak valakit, de egyiküknél sem láttam ezt a klasszikus lefolyást. Olyannal találkoztam, igen, aki a feldolgozás egy szintjén megállt, megrekedt.

Őszinte leszek: én sem tudom még a folyamatot végig leírni, hiszen nem tudom, hol a vége. De tudok adni néhány gyakorlati tanácsot azzal kapcsolatban, hogyan, ki tud segíteni, ha úgy érzed, nem megy egyedül a feldolgozás.

Szóval mi a gyász? Mi az a veszteség, amit fel kell dolgozni? Az én tapasztalásom alapján gyász minden, ami a szívet töri össze. Amit ésszel nem fogsz tudni rendezni.

Mert a szívedet kell meggyógyítani. Miért? Azért, hogy úgy tudj élni újra, hogy ne attól rettegj, hogy megint csalódni fogsz, hogy megint elveszted. Ahogy az én pszichológusom fogalmazott az első találkozónk alkalmával: el kell jutni arra a szintre, hogy szeretettel tudj beszélni róla. Azóta már értem: tudj lelkiismeret-furdalás, düh, szomorúság, bűntudat nélkül emlékezni, szólni róla. A feldolgozás folyamata pontosan arra kell, hogy ezeket az érzelmeket – amiket azért nem neveznék negatívnak, mert ott, akkor azok kellettek, azok által jutottál el egy magasabb szintre -, átéld, majd letedd. Igen, le kell tenned, akkor is ha, most lehetetlennek látod. Különben felemészt.

Képzeld, már én is eljutottam oda a gyerekeimmel, hogy őszintén nevetve tudunk sztorizni régi, apás dolgokról. Pedig mi is átéltünk a szomorúságtól a legmélyebb haragig mindenféle érzelmet. Legbizalmasabb barátaim sem tudnak mindent arról, mennyi helyet megjártam. Mert válaszokat akartam! Tulajdonképpen megkaptam, de sosem onnan, ahonnan vártam. Az mindig bentről, belőlem jött. Csak az idejét kellett kivárnom. Mert mindig minden akkor történik és érkezik, amikor azt be tudod fogadni.

Az nagyon jó, ha nem vagy a gyászban egyedül, magadra hagyva. És persze, ha Te az vagy, aki akkor azt, ott tudja fogadni, kezelni. Tudd, a gyász folyamata másoknak is nehéz. Nem tudják, mit tegyenek vagy mondjanak. Úgyhogy ez a bejegyzés szól részemről azoknak is, akik támogatni szeretnének valakit, aki gyászol. A szavak súlyosak. Pont ezért előfordulhat, hogy amit te vigasznak szánsz, mély sebet hagy ott, akkor, abban a pillanatban. Tudom, hogy sokan úgy gondolják, hogy a temetés egy válaszvonal a folyamatban, sőt több gyászolótól is hallottam már, hogy megkönnyebbült utána. Én személy szerint mindig értetlenül álltam a „temetés után könnyebb lesz” mondatok előtt. Igazából most sem értem, mitől lenne könnyebb, de mondom, ez nem általános, hiszen van, akinek ez tényleg számít. De nem biztos, hogy ez mindenki számára vigasz. Persze azt is értem, hogy nem tudod, mit mondj ilyenkor, de úgy érzed, mindenképpen kell valamit szólnod. Ez viszont nincs így.

Elmesélek valamit. Egyszer valaki odajött hozzám, és azt mondta: – Figyelj, én nem tudom ezt kezelni, nem tudom, mit kell csinálni vagy mondani ilyenkor, de itt vagyok, szeretlek, és ha tudok valamit tenni, szólj! – Ez az egy mondat annyira jól esett nekem, hogy attól fakadtam sírva. Végre, valaki őszinte volt. Úgyhogy, hidd el, vigaszként ez is elég tud lenni. Ne akarj valamit mindenképpen mondani.

Egy válás, vetélés után a „ne szomorkodj, majd jön másik” mondatok ugyancsak rosszul eshetnek, még akkor is, ha egyszer biztosan így lesz. De nyilván az új jövevények sem fogják tudni pótolni annak hiányát, aki elment. Mert az űr, a lenyomat mindig ott lesz, csak a szív már tudja uralni ezeket az érzelmeket.

Persze az, hogy annyira nem tudjuk egyik oldalon sem kezelni a gyász érzését, hozott, társadalmi dolog is. Hiszen, ha belegondolsz, milyen sokszor lenyomták az érzelmeinket már kicsi gyerekként. Nem volt szabad szomorkodni, nem azt kérdezték mit érzel, miért érzed így vagy ez miért esik neked ennyire rosszul? Már ott azt kaptuk, hogy „ne sírj”, „lesz másik”, „gyere, együnk inkább vagy menjünk ki labdázni”, „fejezd be” stb. Tehát mindegy hogyan, de lépjünk rajta túl, ne is beszéljünk róla. Így megtanultad elnyomni az érzéseket, hiszen úgy sem érdekel senkit, nem lehet róluk beszélni. Csoda, hogy nem tanultuk meg sem megélni, sem kezelni ezeket a veszteségeket?

Ezzel csak azt akarom mondani, senki nem hibás abban, hogy ez a folyamat annyira nem megértett és természetes. De változtathatunk rajta! Én például már elkezdtem azzal, hogy elmesélem, elmondom: én sem tudtam ezt kezelni, tőletek sem vártam el. Te, vigasztalóként tudd, nem is várják el tőled, hogy kezeld, hogy érezd. Úgysem tudod, bármennyire is szomorú vagy. Szóval, figyeljünk egymásra!

Megtapasztaltam még valamit, ami szintén oda vezet, hogy nem tudjuk „külsősként” kezelni a gyászt átélő ember érzelmeit. Azt érzékelem, hogy vannak, akik azóta „félnek” tőlem. Nyilván nem a szó szoros értelmében. Többségük el is kerül, próbál nem kommunikálni velem. Először azt gondoltam, az a félelem oka, hogy esetleg látnia kell sírni, hallania kellene olyat, amit nem akar. Aztán rájöttem, a félelem oka a halál. Minden alkalommal, mikor meglát, szembesítem az egyik legnagyobb félelmével: halál, ráadásul bármikor, hirtelen és fiatalon.

Úgyhogy jelenlegi kultúránknak nem csupán a gyász, hanem maga a halál léte, ténye is egy nagyon elhanyagolt területe. Még nem tudom hogyan, de ezen is jó lenne változtatni, ha másként nem akkor úgy, hogy beszéljünk róla. Hiszen az élet része ez is. Nem elkerülhető akkor sem, ha szőnyeg alá söpörjük. És nem tudjuk elkerülni, akkor sem, ha kikerüljük azokat a családokat, személyeket, akik átélték.

Mindannyian egyediek vagyunk. Így a reakciónk sem egyforma, tehát a gyászunk sem. Ugyanannak az embernek, dolognak az elvesztése a környezetében mindenkire másként hathat. Tehát nincsenek mindenkire ráhúzható, általános érzések, elvárások sem. Ezt is vedd figyelembe, kérlek!

Most felsorolok néhány dolgot, szakembert, akiknek a módszere számodra is segítség lehet, ha nem tudsz valamit lezárni. Személy szerint nekem kezdetben két dolog segített. Az egyik az írás, mert azt nagyon szeretek. Kiírtam magamból a folyamatot, ami aztán néhány részben megjelent az Új Egyensúly oldalán. Ha érdekel, itt el tudod olvasni. És megírtam egy komplett mesét is, illetve egy másik azóta is szaladgál a fejemben. Néhány történetemet pedig ezen az oldalon el tudod olvasni. Természetesen nem írhat mindenki. Ha Te valami mást szeretsz alkotni, tedd azt: fess, fotózz, rajzolj, hímezz, varrj, bármi, amit szeretsz. De alkoss, alakítsd át a fájdalmad valami széppé!

A másik, ami nagyon sokat jelentett, egy könyv, méghozzá Szabó Magda: Liber Mortis című naplója, amit a férje halála után vezetett. Döbbenetes monológokat találtam benne, olyan volt, mintha én mondtam, írtam volna a könyvet. Megnyugtatott, ha olvastam.

Amikor úgy éreztem, készen állok külső segítség befogadására, akkor elkezdtem felkutatni gyászfeldolgozó szakembereket, módszereket. Singer Magdolna: Gyászkísérés című könyvajánlójában olvashatod: „Amikor elveszítjük egy hozzátartozónkat, és vigasztalanok vagyunk, úgy érezzük, minden hiába: a gyászunkból senki nem tud meggyógyítani. És ez így van rendjén. Azt szokás mondani, „ki kell fájni magunkat”. Más szóval, be kell mennünk az alagútba, hogy aztán a végén kijöhessünk a fényre. De milyen jó is, ha nem egyedül kell bolyonganunk,…” Éreztem, ez tényleg így van. Egyrészt be kell mennem az alagútba, de nem voltam benne biztos, hol is van az alagút, vagy az mennyire hosszú. Úgyhogy végül én egy olyan csoportban kötöttem ki, ahol a pszichológusom ezzel a módszerrel segített. Hála érte, hogy ott lehettem, hogy megismerhettem mind őt, mind a kutyusát, mind pedig a többieket. Ami érdekes, hogy csupa hölgy volt a csoportban, úgyhogy a végén már inkább női körnek mondtuk magunkat, mint gyászcsoportnak. 🙂

Ebben a csoportban egyik nőtársamtól kaptam egyszer egy linket, amelyen dr. Sarungi Emőke gyászfeldolgozó módszerét mutatták be. Hozzá, illetve általa képzett személyhez nem mentem el, de elolvastam a könyvet, ami ennek a módszernek az alapja: John W. James, Russel Friedman – Gyógyulás a gyászból. Abszolút tudtam azonosulni az olvasottakkal. Ők is leírják azt, amit már én is említettem, hogy ezek a szakaszok nem feltétlen úgy működnek, ahogy, hiszen mindenki más, nem húzhatunk rá egy sémát egy érzelem-folyamra.

Közben fizikális szinten is segítettem a testem. Először akupunktúrás kezelésre kezdtem el járni. Ez is segített a blokkok oldásában. Később intenzív sportba kezdtem, amit ma is folytatok: futás, pilates, edzés. Mentális síkon pedig olyan személyiségfejlesztő előadásokkal turbózom magam minden nap, amelyek szintén segítették az átalakulásom. Mert átalakultam, Te is át fogsz, ezt fogadd el. Meg kellett találnom azt a saját célt, ami minden reggel segít elindulni.

Amiről még írnék pár mondatot az az idő, mint tényező ebben a folyamatban. Én saját magammal szemben voltam türelmetlen, haladtam, csináltam volna az új életem, de nem ment. Sőt, ezzel inkább hátráltattam önmagam. Ahogy telt az idő, egyre fáradtabb voltam, fizikálisan is lelassultam. Egyre kevesebbet ettem, ittam, kezdtem olyan lenni, mint egy kókadt, szomorú virág. Fél év után voltam mélyponton, itt már számomra is rémisztő volt a tükörből visszanéző nő. Fel kellett ismernem, hogy rettenetesen dühös vagyok, el kellett kezdenem ezzel foglalkoznom, mert éreztem, ha nem oldom meg, megbetegít, felemészt. A tizedik hónap volt az, ami fordulatot hozott. Elengedtem a dühöm, a mérgem, és ahogy ez megtörtént, fokozatosan visszatért az erőm fizikális szinten is. Ezzel csupán azt akartam szemléltetni, hogy gyászolóként és támogatóként is tudd és fogadd el, a düh, a szomorúság a teljesítőképességet is gyengíti. Főnökként ne várd el, hogy azért, mert adtál három nap plusz szabadságot erre az esetre, a beosztottad utána ugyanazt fogja tudni nyújtani, mint előtte. Az idő tényleg fontos tényezője a gyógyulásnak.

Mivel, ahogy már írtam, nem vagyunk egyformák, mindenkinek más segítheti a gyógyulást. Legyen az vallás, kertészkedés, sport vagy környezetváltás, tulajdonképpen mindegy. A lényeg, hogy hatékony legyen és segítsen kialakítani azt az új embert, akivé válsz a gyászod megélése által. Mert hidd el, meg kell élned, akármennyire is fáj. Ahogy Singer Magdolna is írta: „…be kell mennünk az alagútba, hogy aztán a végén kijöhessünk a fényre.”

Kívánom, hogy gyere vissza a fényre, és hogy megtaláld a kísérőd az alagútban! Amennyiben kérdésed van, a kapcsolat@eletutelagazas.hu emailcímen fel tudod tenni.

Szeretettel: Rita