(Válasz)Utak

Nagyon régóta foglalkoztatnak azok a pillanatok, amelyek döntő hatással lehetnek életünkre úgy, hogy azt sokszor nem is gondolnánk. Egy igen vagy egy nem, egy észre sem vett, elszalasztott lehetőség, válasz, amelyek teljesen más irányba vihetnék életünket. Szoktam játszani a gondolattal – és nem azért, mert bármit is bánok, csupán érdekességképpen -, ha akkor ott igent mondok nem helyett vagy éppen fordítva, nemet igen helyett, hogyan alakult volna a sorsom?

Ez a gondolat annyira sokszor előjött már, hogy korábban elkezdtem ilyent témájú novellákat „gyártani”. Nem régen találtam meg egy pendraivon őket, gondoltam megosztom. Íme az első:

1./ A kávé

Szombat volt. Ági a szokásos eszpresszóját kérte ki kedvenc cukrászdájában. Mióta elvált, minden reggel itt kávézott. Mert kávézni nem jó egyedül. És otthon egyedül volt.

Elmúlt ötven, gyerekük nem született, pedig mindig vágyott egy kisfiúra. De Laci nem akarta, szerinte a gyerek csak nyűg. És ő erre nem ér rá, ehhez az élet túl rövid – mondogatta. Tényleg az, de Ági már csak akkor eszmélt fel, mikor biológiai órája azt ketyegte: kifutottál az időből.

Közben felfedezték a munkáit, egyre keresettebb kerámikus lett. Ma már jegyzik a nevét a szakmában. S.Á.: ez a monogram áll vázái, edényei talpazatán. De azóta is egyedül van.

Ugyanezen a reggelen Zoli szintén egy feketére vágyott. Belépett a cukrászda ajtaján. Megpillantotta Ágit és megtorpant. Régóta ismerte, tudta, hogy elvált. Nagyon csinos nőnek találta, de annyira furcsa – állapította meg magában. Annyira más, mint azok a nők, akiknek mostanában a társaságát kereste. A válása óta ugyanis a hódítás a hobbija. Habzsolta a női nemet. Ági kedves, de nem tudnám, és nem is biztos, hogy akarnám kezelni a művészlelkét. Megbántani sem akarom – gondolta. Szeretett volna megfordulni és inkább másik kávézót keresni, de ekkor Ági felnézett a könyvéből és észrevette. Nagyon megörült neki. Mosolyogva kérdezte:

– Szia Zoli! De régen láttalak. Iszol velem egy kávét?

Jól esett volna, ha igent mond, szeretett volna valakivel egy igazit beszélgetni. És Zolival el tudta képzelni azt is, hogy nem csak beszélgetnek. Olyan régen volt már együtt férfival, hogy biztos, hogy az első randevújuk vad szeretkezésben végződött volna. Gondolkodás nélkül. Vágyott az ölelésre, hiányzott az érintés, a gyengédség. El tudta képzelni azt is, ahogy együtt másszák meg a Tofana di Mezzo csúcsát, hiszen emlékezett rá egy korábbi beszélgetésükből, hogy mindketten szeretnek hegyet mászni. Körbetekerhetnék együtt a Balatont és vehetne a sajátja mellé még egy bérletet a Vígszínházba, hogy együtt nézzék meg a legújabb színdarabokat. Hétvégenként főznének vagy eljárnának úszni, miközben megbeszélnék, hogy melyikőjüknek hogy tetszett Leonardo DiCaprio legújabb filmje. Igen, el tudta képzelni.

– Szia! Most rohanok, talán legközelebb – válaszolta Zoli hűvösen, majd sietve kilépett az utcára. – Hű, ezt megúsztam! – gondolta és átment a legközelebbi kávézóba.

Ági leforrázva állt még néhány másodpercig, majd gyorsan felhörpintette maradék feketéjét, összepakolta könyveit, fizetett és hazarohant. Otthon leült a kanapéra és zokogott.

Húsz nyárral később a helyi nyugdíjasotthon folyosóján próbálta remegő kezeivel kerekesszékét irányítani. Néhány évvel a Zolival való utolsó találkozása után észrevette, hogy az írása egyre olvashatatlanabb. Előtte gyöngybetűkkel halmozta el esténként a naplóját, amibe minden gondolata, érzése belekerült. Sokat segített az egyedüllét feldolgozásában.

– Parkinson-kór – hangzott el a diagnózis, miután az orvosok rengeteg vizsgálatot elvégeztek. A gyógyszereivel és a tornáival hosszú évekig jól tartotta magát. Nemrég azonban az állapota gyors romlásnak indult, így végül ide került, mert már nem tudta ellátni önmagát. Szörnyen megalázó érzés volt így, idegeneknek kiszolgáltatottan.

– Segíthetek? – kérdezte egy erőtlen férfihang.

Ági felnézett. Egy ősz hajú, járókeretre támaszkodó öregúr állt előtte. Nyilván, ő is itt él, a saját nyomorában – futott át az agyán. Aztán belevillant a felismerés.

– Zoli! – suttogta elgyengült hangján.

– Igen – hangzott a válasz. – Én vagyok.

Áginak könnyek futottak a szemébe. Az utolsó találkozásuk után napokig csak sírt. Annyira bántotta, ahogy a férfi akkor otthagyta. Úgy érezte, teljesen földbe döngölte még azt a kis önbizalmát is, ami a válás után megmaradt neki.

Zoli ezt pontosan tudta, de eddig nem foglalkozott vele. Ebben a pillanatban azonban érezte, bocsánatot kell kérnie:

– Ne haragudj, hogy utoljára nem ittam meg veled azt a kávét! De most? Most meghívhatlak én egy kávéra?

2./ Maugli

John iszonyatos macskavertyogásra riadt fel.

– Mi ez az eszméletlen hang? – gondolta magában, mivel megszólalni nem tudott, és a szemét sem bírta kinyitni. – Nincs is macskám.

Ekkor fokozatosan elkezdte érezni önmagát: először azt, hogy fázik, aztán, hogy valami vizes a háta alatt, majd, hogy a teste ólomból van, a feje pedig…, hát az mindjárt széthasad.

– Mi a …? – motyogta, most már némi hangot is kiadva. Ez pont arra volt jó, hogy megérezze saját szájszagát. Ő maga is elszörnyedt. Még mindig mozdulatlanul, csukott szemmel feküdt a hátán, de a gondolatai végre megindultak.

Eszébe jutott – legalábbis azt hitte – az este, aztán az egész tegnapi nap, meg a tegnapelőtti és az azelőtti.

– Azta! Hány napja iszom?

Megpróbálta kinyitni a szemét, de a Nap lézersugárként hatolt a szemgolyóiba. Erőt vett magán, felült és így már sikerült megnéznie, hol is töltötte az elmúlt órákat.

– Atyaég! Hogy kerültem ide?

John egy síremlék fehér tulipánjai közt éjszakázott. Körülötte ugyanilyen gondozott sírok sorakoztak. Megborzongott. Ez azért elég durva!

Ekkor észrevette, hogy nincs rajta a cipője, és hiába kereste maga körül, sehol sem látta.

Eszébe jutott a haja. Odakapott.

– Hú, ez még megvan! – mondta megkönnyebbülten.

Johnnak rengeteg és nagyon hosszú haja volt, amit évekkel ezelőtt rasztásított, és általában hatalmas kontyba tekerte fel a feje búbjára. Így szerette a legjobban hordani. Mióta kialakította magának ezt a stílust, úgy érezte, megtalálta önmagát. Óriási önbizalmat adott neki, még annak ellenére is, hogy az emberek többsége bizalmatlanul nézett rá. A csajok viszont kifejezetten imádták. Erre most, ez az új rendező azt akarja elérni, hogy vágassa le. A kedd délutáni próbára már a rövid hajváltozatával kellene megjelennie, különben kirúgják.

– Hány óra van? És milyen nap? – eszmélt fel a gondolatokból.

Zsebéből előkereste telefonját. Május másodika, kedd, tíz óra két perc – olvasta le a kijelzőről.

– Hát, nincs túl sok időm. Kettőkor próba.

Megnézte az üzeneteket. Huszonnyolc nem fogadott hívás anyától, tizenkét sms szintén tőle, hogy nagyon aggódik és jó lenne, ha felhívná. Lindától egy szakítás messengeren, miszerint várta szombat este és soha többet nem akarja látni. Szintén messengeren idegen csajoktól fotók, ahogy meztelenül együtt ücsörögnek és cigarettáznak egy kanapén.

– Biztos rajongók – állapította meg, miután hiába nézte a lányokat, egyáltalán nem tűntek ismerősnek.

– Mondjuk, most a kék ég sem ismerősöm, szétmegy a fejem. – Azzal felállt, hogy elinduljon. A cipőjét továbbra sem találta, ezért zokniban botorkált a vizes füvön. A járása ingatag volt. Útközben kétszer állt meg rókázni.

Hazajutott. Letusolt, átöltözött, majd több sorral fogat mosott. Mire a művelet végére ért, egész emberi formája és illata lett.

Már délután egy óra volt, mikor megállt egy fodrász üzlet előtt. Nézte a cégtáblát, majd a bejárati ajtót. Percekig. De nem indult el a lába, nem ment. Nem tudott belépni. Képtelen volt rá. A haja a féltve őrzött szentsége. Úgy érezte, ő maga Sámson. Ha levágják a haját, elveszti az erejét. Nem!

Két buszmegállóval később már a színház előtt állt. Ugyanúgy bámulta a bejáratot. Hosszú, raszta hajjal, Sámsonként.

Előző péntek este, előadás után a rendező magához hívta, és közölte vele, ha nem szabadul meg a hajkoronájától, meg kell válniuk egymástól. Ezer másik táncost talál a helyére, úgyhogy jól gondolja meg.

– Kedden rövid hajjal! – búcsúzott el tőle gúnyos mosollyal.

John akkor éjjel nem aludt. Csak gondolkodott. Szerette ezt a színházat. Piszok jó táncos volt, bárhova felvették volna, de ő ezt választotta. Öt éves kora óta ehhez a társulathoz akart tartozni. Akkor látta először a Dzsungel könyvét. Maugli szeretett volna lenni. Biztos volt benne, hogy előbb vagy utóbb, de megkapja a főszerepet, mert ez a mostani kis nyikhaj – szerinte – sem táncolni, sem énekelni nem tud.

De már nem érdekli. A haja, a szabadsága fontosabb. Nem törhetik meg, nem hagyja! Ha így kell, jó, ha nem, hát… Elindult. Benyitott a művészbejárón és belépett.