Pillanatok

1./

Négyes metró. Egy idősebb férfi ül velem szemben, egyedül. Néhány méterrel arrébb egy fiatalabb, szintén egyedül. Mindketten a telefonjukat görgetik, fel sem nézve belőle.

Az idősebb hangosan nevet. A fiatalabb csendesen kacag, majd egy soha elmúlni nem akaró mosoly ül az arcára.

Kálvin tér. Mindketten felállnak, és egymás mellett, ugyanazon az ajtón szállnak le.

Megtörténhet még ebben az életükben az, hogy ez a két férfi, egyszer egymással, együtt mosolyogjon és nevessen? Vagy örökre beszippantott bennünket az internet világa, és már csak szólóban tudjuk jól érezni magunkat?

2./

Hajnal van.

Ma is újrakezdhetjük.

Újrakezdjük?

3./

Csendben vagyok. Elfáradtam. Nagyon.

Lemerített a rengeteg változás.

Erőt gyűjtök.

Még nem tudom mihez, de szükségem van rá.

Vajon még mindig Attila özvegye vagyok

vagy lassan kikerülhetek ebből és Ritává válhatok,

akihez merhettek szólni?

4./

Ülök a parkban. Ez már nem az a park, ami 15 éve volt, és nem az, ami 45 éve. A dióhintám helye üres. A csend és béke az egyetlen, ami megmaradt itt.

A park, ahol gyerekek százainak maradt emléke, ahol szerelmek szövődtek és testek forrtak egybe meleg nyári éjjeleken. A park, ami szállást adott, ha nem jutottál haza, ami detoxikált, napközben pedig gyerekkacagással volt tele. Ahol sírhattál, ahol elbújhattál, ahol megnyugodhattál. Ahol gyerekként kiabálhattam, anyaként gesztenyét gyűjthettem. Úsztam, futottam, teniszeztem, virágot szedtem, fákat ölelgettem.

Vajon hány másik élet, emlék, energia van még ebben a térben? Nyilván több millió.

És ez csak az én parkom….

5./

Január

– Te emlékszel még rá, hogy jutottak idáig? – kérdezte Angelika, Beáta angyala, Angelikust. Ő és Béla őrangyala szirénák kék és sárga villogó fényében egy este az udvar hatalmas nyárfájának legvastagabb ágán ült láblógatva a magasban. A hó hatalmas pelyhekkel, sűrűn esett, elrejtve azt a rengeteg vért, ami Bélát nemrégen még körülvette. A férfi holtan feküdt a hideg földön, miközben mentősök egész hada küzdött azért, hogy újraélesztve megmentse életét. – Hiszen nem is olyan régen még szerették egymást, alig várták, hogy összeházasodjanak.

– Annak már több mint 25 éve – szólalt meg Angelikus halkan. – Azt hiszem, elbuktam – folytatta szomorúan. – Nem teljesítettem megfelelően a feladatom. – Arcán könnycseppek gurultak le.

– Értsd meg végre, hogy önmagától egy embert sem lehet megmenteni! – válaszolt ingerülten Angelika, akinek jóval nagyobb tapasztalata volt őrangyalkodás területén. – A düh, a keserűség és gyűlölet sötétségében nem hallják a hangunkat, kiszámíthatatlanná válnak.

– Dehát nemrég még szerették egymást – rázta fejét értetlenül Angelikus. – Nem értem, mi történt?

Aznap reggel Béla és Beáta disznóvágásra készültek. Egyikük sem vágyott rá igazán, de hát Apuka minden évben megszervezi nekik, felhízlalja a jószágot, és tulajdonképpen kéretlenül és kimondatlanul is meg kell történnie ennek az eseménynek. Rokonok, barátok érkeznek hajnalban, együtt ölik le a malacot, majd együtt dolgozzák fel. Már reggel, éhgyomorra pálinkáznak, ami aztán a nap folyamán sem hagy alább. Tulajdonképpen erről és az evésről szól az egész nap.

Beáta már nem szereti ezeket az eseményeket. Az egyébként sem felhőtlen házasságukat és vállalkozásukat Béla egyre erősebb alkoholizmusa napról-napra megkeseríti, lassan tönkre teszi. Úgyhogy, mire végeztek, mindent feldolgoztak, elcsomagoltak, eltakarítottak, mindketten borzasztóan elfáradtak. A barátok, rokonok hazaindultak, ketten maradtak, hogy a ház melletti kiskonyhát rendbe tegyék.

Beáta nem bírta, és ismételten elmondta, vagyis inkább elkiabálta a bódult Bélának a vele és házasságukkal való problémáját. Az alkoholizáláson kívül sok minden bántotta: a gyermektelenségük, a haldokló vállalkozásuk, az egymástól való távolodásuk, erőszakos családjuk irányítása, határaik meg nem tartása. Többször próbálta már megbeszélni ezt férjével, azonban Béla erre nem volt nyitott. Nem volt köztük soha őszinte kommunikáció. Lassan már semmi sem volt köztük.

Eddig még sosem jutottak veszekedésükben: a nő leemelte szekrénye tetejéről a legnagyobb bőröndjét, és teledobálta ruháival. – Vége! – üvöltötte eszeveszetten. – Vége! Érted? Nem bírom tovább! Normális életet akarok!

Béla szótlanul nézte végig a jelenetet, közben újra és újra meghúzta a kezében lévő pálinkás üveget. Nem akart tudni róla, mi folyik körülötte. Miután Beáta elrohant, csak ült és mosolygott. Aztán kinyitotta a falban lévő széfet. Mosolygott. Kiemelte fegyverét és kisétált a hóba. Szájához emelte és lőtt.

Már egy ideje ott feküdt, mikor felesége újra megjelent. Miután Beáta, testvére házában lehiggadt, úgy gondolta, mégis megpróbál férjével beszélni. – Főzök egy nagy adag forró kávét, hátha akkor jobban tudunk kommunikálni. – gondolta. Ahogy belépett a kapun, rossz érzés kerítette hatalmába. Rögtön a hátsó épület felé vette az irányt, és akkor megpillantotta Bélát.

– Ennyit tudtunk tenni Angelikus: Beátát időben hazahozni, Bélát pedig életben tartani. Mint Őrangyalok a maximumot hoztuk ki abból a helyzetből, amibe belegubancolták magukat. Pedig az Élet annyira egyszerű. Semmi másból nem áll, csupán elfogadásból. Miért nem értik ezt az emberek? Miért kell ősidők óta ezt magyaráznunk nekik? – nézett értetlenül maga elé Angelika, miután a mentő szirénázva elviharzott.

– Őszinte leszek – mondta az orvos Beátának Béla ágyánál, miközben a nő férje kezét szorongatta. – Súlyos agyi sérülése van. Nem tudjuk, meddig marad kómában, azt pedig végképp nem, hogy ébredés után milyen állapotban látjuk viszont. Készüljenek fel a legrosszabbra. – Azzal megfordult, és otthagyta Beátát.

– Látod, Kicsim, milyen jó, hogy időben visszamentem, így nem fagytál meg a hóban – szólalt meg a nő, miközben könnycseppek folytak végig arcán.

Szeretettel: Rita